A török basa


Akkor történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba.
A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevelődött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belőle.
Telik-múlik az idő, megházasodik egyszer a magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetődött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az ő gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is őrizze, mert különben így meg úgy megbünteti.
Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tőle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.
,,Istenem, Istenem - tűnődött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"
Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:

Csicsija, babája,
szép török fiúcska!
nekem is volt egyszer
szép kicsi fiacskám,
elvitte a török,
szép piros hajnalban,
hajnal hasadásban.
Most is megismerném,
ha elémbe jönne,
karja fehérjéről,
fehér szemölcséről.

Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.
- Ez az én édesanyám! - kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.
- Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, meg ismer-e engem?
Mondotta az öregasszony:
- Megismerlek karod fehérjéről, fehér szemölcsödről.
Ott mindjárt felgyűrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.
Így volt, igaz volt, vége volt.

 

 

--TÜNDÉRMESÉK--Mese a tündér feleségről


Székelyföldön van egy kerek hegy, a kerek hegy tetején bozótos fűvel, iszalaggal borított ingovány, alatta mélységes tó. A tó vize csak itt-ott csillan ki a bozót alól. Valamikor réges-régen az a szóbeszéd járta, hogy ahol a bozótos fű meg az ingovány szövevénye alól kilátszik a tó vize, ott éjszakánként meg-megjelenik egy szépséges tündér, a tó fenéken lakó zöld szakállú Ung király egyik aranyhajú lánya. A környező tanyákból éjszakánként odajártak a legények tündért látni, s ha valamelyikük megpillantotta Ung király aranyhajú lányát, a szíve örökre a tündérnél maradt.

Egy holdvilágos éjszakán egy szegény pásztorfiú is – János volt a neve – elment tündért látni. Meg is látta az aranyhajú lányt, bele is szeretett nyomban. Szép szóval kérlelte, szálljon ki a vízből, legyen az ő édes-kedves felesége.

- Nem hagyom el a víz alatti palotámat – mondta a tündérlány. – Ha igazán szeretsz engem, gyere velem az én birodalmamba; kristálypalota az én otthonom, csigahéj a zsindelye, klárissal van körülszegezve a kertem, s reggelenként énekelnek a virágaim. Gyere velem János!

A pásztorlegény már-már hallgatott volna a tündér szavára, de eszébe jutott az édesanyja meg az édesapja: hogyan hagyhatná el mindörökre öreg szüleit? Búsan hazaballagott hát, de azontúl minden éjszaka elment, hogy beszélgessen az aranyhajú tündérrel. Jávorfa furulya lágy hangjával csalogatta a víz színére, és addig-addig beszélgettek, míg Ung király szépséges lánya is megszerette a pásztorfiút, s megmondta neki, hogy szíves örömest kiszállna ő a tóból, szíves örömest lenne hűséges felesége, de Ung király nem engedi, hogy lányai földre lépjenek, földi asszonnyá legyenek, ha csak kezét is megfogná Jánosnak, a mélységes tó fenekére rántanák mindkettőjüket a zöld szakállú vízikirály szolgái.

- Ne félj, édes mátkám! – biztatta János a szomorú tündérlányt. –Majd megmutatom én a zöld szakállú Ung királynak, hogy erősebb vagyok nála!

Másnap este János összekötötte a szarvánál fogva tizenkét bivalyát, a kötél végét meg saját derekára csomózta, úgy ment fel a kerek hegy tetejére. Alighogy belefújt a jávorfa sípjába, menten megjelent a szépséges tündérlány.

- Fogd meg a kezemet, édes mátkám! – mondta neki János. –Fogd meg, és szorítsd jó erősen!

A tündérlány megfogta János kezét, János meg elkiáltotta magát:

- Hajhó, hajsz, derék bivalyaim!

Húzták a bivalyok Jánost, János meg a tündérlányt, s mire a zöld szakállú Ung király észbe kapott, addigra az aranyhajú már János karjába simult.

Hazavitte szép mátkáját a pásztorlegény, az egész falu megbámulta az aranyhajú lányt.

Hamarosan megtartották a lakodalmat, és János meg az aranyhajú olyan boldogan éltek, mint páros gerlék az erdőben.

Székelyföldön úgy mesélik, hogy azóta se látott tündért senki emberfia – a zöld szakállú Ung király alighanem megtiltotta lányainak, hogy holdvilágos éjszakán a víz színére szállva hallgassák a jávorfa furulya szavát.

 

 

--Az okos leány (népmese)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, a elhozatta az udvarába.
Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki:
- Na, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendős fonalam, fonj nekem abból aranyfonalat.
Felelte a leány: - Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendős sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat.
Tetszett a királynak ez a felelet, mindjárt más kérdést gondolt ki.
- Hát jól van, leányom, az első kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat.
- Én jó szívvel - mondta a leány -, csak elébb felséged fordítassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színéről foltozni, hanem a visszájáról.
Mondja a király: - Okos volt a második felelet is. Még adok neked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek.
- Csak mondja, kedves királyom.
- Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is.
Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, úgy ment fel a király színe elé.
- Itt van, felséges királyom.
Fogja a király a két szitát, hogy megnézze, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült.
- Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, meg nem is, volt is, nincs is.
De már erre olyan erősen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeribe hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elő a cigányokkal, lett nagy lakodalom. eltartott egy hétig, talán kettőig is.
Én is ott voltam, egyet jót táncoltam.
Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

A JUHÁSZ BÁRÁNYA

Krisztus urunk a Földön jártában-keltében egyszer egy nagy pusztaságon ment keresztül. Vele volt Szent Péter is. Nagyon elfáradtak, éhesek is voltak, s a nagy pusztaságon nem találtak sem egy fát, melynek árnyékában megpihenjenek, sem egy házat, ahová betérjenek.

- Uram - mondja Szent Péter -, nem tudok továbbmenni, nem bírnak a lábaim.

- Gyere csak, Péter - mondá Krisztus -, nézd, amott látok egy juhásztanyát, ott majd megpihenhetünk, s valami ennivalót is találunk.

Hát csakugyan ott volt nem messze egy juhásztanya, a tanya előtt egy nagy sereg juh. Odamennek, köszöntik a juhászt illendőképpen, a juhász fogadja, leülteti.

Mondja Jézus:

- Te, juhászember, szegény vándorok vagyunk, két napja nem ettünk, adj valamit Isten nevében!

Megesett a juhász szíve a szegény vándorokon, de édes istenem, mit csináljon, csak egy darab száraz kenyere volt, meg egy báránykája, az a rengeteg sok juh mind a gazdájáé volt, azokból nem ölhetett le.

Gondolja magában, ő bizony leöli az egyetlen báránykáját, az az egy akár van, akár nincs. Csakugyan le is ölte, jó paprikást csinált. Krisztus urunk s Szent Péter jól nekiláttak a paprikásnak, meg is ették mind egy befaló falásig, a juhásznak még csak egy csontot sem hagytak, pedig bizony az is szeretett volna enni belőle.

Mikor a vacsorának vége volt, mondta Jézus Krisztus Szent Péternek, hogy szedje össze a csontokat. Péter összeszedte, Krisztus urunk pedig a szűre ujjába tette, s mikor a juhász elaludott, odament a kasárba,* ahol az a sok juh volt, a csontokat ott elszórta, s hát uramteremtőm, minden csontból egy-egy juh lett, s minden juhnak a farán ott volt a juhász bélyege! Azzal Krisztus Szent Péterrel továbbment, el sem búcsúzott a juhásztól.

Felébred reggel a juhász, kimegy a kasárba, hát ott annyi az idegen juh, de annyi, sokkal több, mint a gazdájáé. Nézi, nézi, s szeme-szája tátva maradt az álmélkodástól, mert ím, az idegen juhok farán mind az ő bélyege volt. Keresi a vándorokat, hogy kérdje meg, hogy kerültek ide ezek a juhok, talán azok tudnak róla, de a vándoroknak már hírük-poruk sem volt, ki tudja, hol jártak.

- Ezt a jó Isten rendelte - rebegte a juhász -, s felfogadta, hogy míg csak egy krajcárja lesz, segít a szegényeken.
(Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág)

Oldal: GYEREK ÉS FENŐT MESÉK
ERIKA; SAJÁT-IRÁSAIM - © 2008 - 2024 - sajat-irasaim.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat